Bogyó és Babóca fanok lettünk :)

A sok modern, amcsi rajzfilm után szinte furcsa volt látni ezt a kissé negédes, fura animáció - mesét. Kettős érzéseket keltett bennem.
Néhány nap múlva, a neten böngészve botlottam bele egy cikkbe, ami erről a meséről szólt. A cikk elég tárgyilagos volt, mondhatni a tényekre szorítkozott, de az alatta olvasható kommentek elég vegyesek, és - mondhatni - kemények voltak. Bírálták a rajzokat, ízléstelennek, igénytelennek, gyengének minősítették. A meséket pedig túlságosan együgyűnek.

Azt hiszem, gyenge tollú kritikus lennék. A két és fél éves kislányom kiejtette a kezéből a játékot, és egy hang nélkül, mozdulatlanul nézte végig a történetet. Nekem ennyi elég volt, hogy véleményt alkossak :)

Egyébként hihetetlen, amit Pogány Judit művel a hangjával ebben a mesében. Minden szereplőt más hangon szólaltat meg, szinte más-más személyiséget ad a hangjával mindegyiknek.


Maga a mese szép, letisztult, nincsenek fölösleges sallangok. Öt perces kis történetek, minden perce élvezhető, és ilyen rövid ideig a legkisebbek is tudnak összpontosítani anélkül, hogy elkalandozna a figyelmük. Talán az jelenti a legtöbbet, hogy a mai meséktől eltérően, lassú tempóban zajlik a történet, a mesélő is lassan, megnyugtatóan beszél, így a legkissebbek számára is követhető marad a cselekmény. A kicsi lenyugszik, "kisimul" tőle.
Úgy gondolom, egy mesének mindig a gyerekek a legjobb kritikusai, ha megfigyeljük, milyen reakciót vált ki belőlük. Ebben az értelemben, ez a mese nagyon ott van. Bogyó, a csigafiú és Babóca, a katicalány kalandjait még sokáig szeretni fogjuk :)

Zelk Zoltán: Este jó

Este jó, este jó
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.

Ég a tűz, a fazék
víznótát fütyül
bogárkarika forog
a lámpa körül.

A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégse szomorú.

Lassú tánc, lassú tánc
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.

De az ágy meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.

Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok

Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet…

Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül, és ott ülök
az ölében én.

József Attila: Altató

Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a lapda, meg a sip,
az erdõ, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik -
aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, -
aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelõ juhász!
Látod, elalszik anyuka. -
Aludj el szépen, kis Balázs.

Weöres Sándor: A tündér

Bóbita Bóbita táncol,
körben az angyalok ülnek,
béka-hadak fuvoláznak,
sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, igér neki csókot,
röpteti és kikacagja.

Bóbita Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.

Bóbita Bóbita álmos,
elpihen õszi levélen,
két csiga õrzi az álmát,
szunnyad az ág sürüjében.

Veress Miklós: Az eltévedt vonat

Kanyarog a havas út,
vele szalad a vasút.

Havas úton fogatok,
a vas-úton vonatok.

Szakad a hó, egyre szakad,
a háztető majd beszakad.

Belep mindent véges-végig,
villanypóznák tetejéig.

Hó borítja a vidéket,
elvesz, aki betéved.

Vonat nyerít valahol,
lovasfogat zakatol.

Fut a vonat havas úton,
fut a fogat a vas-úton.

Gazdag Erzsébet: Álmomban

Álmomban hol jártam?
Erdőben. S mit láttam?
Két nyulat, két szarkát,
kop-kop-kop, víg harkályt.

A nyulak füleltek,
két lábra leültek.
A szarkák csörögtek,
csörögve pöröltek.

A harkály, kop-kop-kop,
koppantott egy nagyot.
Elillant az álmom,
még most is sajnálom.

Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg néne.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak ők emberséget,
nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.

Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhők alatt.

Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"

Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"

Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.

Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.

Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:

őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,

hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.

Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.

Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.

Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.

Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.

Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.

Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!